Aranyhattyú

ányi Viktor: Aranyhattyú
A Király-szinház operett-bemutatója.

A komoly japánok - ha igaz, amit erről a lapokban olvasni lehetett - halálra nevették magukat a Pillangó-kisasszony japánságain. Holott nekünk, európaiaknak, Illica operaszövege és Puccini zenéje eléggé japán még akkor is, ha agyonmiderezett operai Brunhildák tipegnek a szinpadon Csocsonán kimonójában. «Ahogy a kis Móricka elképzeli» - fő, hogy valahogy el tudja képzelni és el tudja képzeltetni az idegen országok hangulatát. Így vagyunk a szinpadi exotikummal. Pláne operettben. Elvégre nekünk is furcsa, amikor bécsi operett-Mórickák - noha bakugrásnyira vannak tőlünk - a puszta-fokos-romantika képtelenségeivel traktálnak, de már megszoktuk. (Emlékszem, egyszer régen láttam Bécsben a Cigányszerelem című operettet. Ott az egyik női főszerep neve a szinlapon Frau von Kérem volt.) Alkalmasint odaát az újkontriban is furcsállanák azt az Amerikát, amelyet az Aranyhattyú fiatal librettistája, Szilágyi László a szinpadra varázsol. De hiszen a helyi autentikumot még a film sem veszi mindig szigorúan, pedig az fotografál. Ne ütközzünk meg hát ezen a különös kaliforniai farmon, ahol az ámbituson kipödört bajszú magyar úr szűzdohányt pöfékel, s a mulatt cselédlányok kalotaszegi varrottast viselnek. Amerika s még inkább az operettszinpad: a korlátlan lehetőségek hazája. Mese az egész, főleg ha van mese. Az Aranyhattyúban pedig van, még pedig szerencsés kitalálású, jól fölépített és nem unalmas. Hogy egy székelyföldi kislány egy ligeti hintáslegény társaságában áthajózik az óceánon, hogy egy régebben kivándorolt magyar farmer fia a kedvéért faképnél hagyja a milliárdos menyasszonyát s hogy egy cserép muskátli apropójából érzelmes, hazavágyó terceket dalolnak, ez, operettszemüveggel nézve, egészen plauzibilis. És általában aránylag emberséges motívumokat használt föl Szilágyi: egyszerű emberek egyszerű érzéseiből faragott eléggé változatos és érdekfeszítő történetet, anélkül, hogy erőszakolt személycserékre és nagyképű intrikákra kellett volna fanyalodnia.

Kár, hogy ezt a szerencsés librettót nem szövi át műfaji értelemben stílusosabb muzsika. Számok, megint csak számok, amelyek közt persze akad nem egy igazán sikerült is, de mégis csak alkalmi betét valamennyi. A szabványos két finálén kívül sehol egy érdekesebb fölépítés, amelyet valamelyes «zenedrámai» logika kapcsolna szervesen a darabhoz. Pedig a kitünő Vincze Zsigmond már megmutatta, hogy ért az ilyesmihez, megvan a szükséges formatechnikája. Igaz, hogy a divat s a szinigazgatói babona ma még mást parancsol, de erősen hiszem, hogy az operett-zeneszerzőknek előbb-utóbb vissza kell térniök ahhoz a szellemesebb és tartalmasabb komponálási módhoz, amelyet Fall legjobb dolgai képviselnek. A közönség majd csak ráún egyszer az örökös duettekre és táncröfrénekre és kedvet kap ismét ahhoz, hogy a szinpadi történés cselekvő, mozgató elemét lássa és keresse a muzsikában.

Egy lényeges körülmény - ezt el kell ismerni - Vincze mellett szól. A mai operett-személyzetek - a Király-szinház külömben kiváló együttese is részben ezt példázza - nem igen alkalmasak intenzívebb muzsikálásra, táncos izmokra inkább lehet számítani, mint a hangszálakra. Erről most ne többet. Egyébként a darab főszereplői: Lábass Juci, Somogyi Nusi, Rátkai, Király, Sziklay, Szirmai és Latabár ellen igazán bajos lenne a legcsekélyebb kifogást emelni. Mindnyájan kitesznek magukért és komolyan, lelkesen megdolgoznak a siker érdekében. Talentumos játékmesterük és rendezőjük, Tihanyi Vilmos formás és színes munkája is minden dícséretet megérdemel.