Lehoczky Zsuzsa 80 éves! Beszélgetés a művésznővel!

„A pályám eleje attraktív volt, a mostani pedig bölcs.”

Július 18-án ünnepli 80. születésnapját Lehoczky Zsuzsa, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, a Budapesti Operettszínház örökös tagja, a 20. századi operettjátszás nagy korszakának meghatározó személyisége. Varázslatos egyéniségével, fantasztikus tánctudásával, csodás énekhangjával, remek humorával és kitűnő színészi játékával lenyűgözte a szakmai és a nagyközönséget egyaránt. Ma is a játék élteti, úgy érzi, akkor érdemes felkelni, ha aznap este előadása van. Minden szerepéhez színészként nyúlt már pályája legelejétől, a figura igazsága és a színpadi hitelesség érdekli. Végtelenül boldog, ha valaki nem csak a My fair Lady Elizájaként emlékszik rá. Úgy véli, mindent megkapott a sorstól, mindent elért a pályán, csak az fáj, hogy a régi játszótársak, már nem lehetnek mellette.

Lehoczky Zsuzsa 1936. július 18-án született Szegeden. Édesapja ezredesként szolgált a hadseregben, 1942-ben halt meg. A háborút követően a család nehéz anyagi körülmények között élt. A fiatal lány színház iránti érdeklődése igen hamar utat talált. 11 évesen már a Szegedi Nemzeti Színház színpadán játszott a Lehotay Árpád rendezte Szentivánéji álomban. A német különórák helyett pedig a szomszédos zeneiskolába járt titokban, ahol szolfézst és éneket tanult. 1949-tól táncosként a szegedi színház társulatának hivatalosan is tagja lett. Már szubrettként szerződött Kaposvárra, ahol mindössze egy évadot töltött (1956/57), majd visszatért Szegedre, ahol pillanatok alatt sztár lett. 1962-ben a Budapesti Operettszínház hívta, ahol azóta is tag. Emlékezetes alakítást nyújtott többek között A mosoly országa, a Csárdáskirálynő, a Maya, a Leányvásár, a Bál a Savoyban, a Mágnás Miska című operettekben. Legutóbbiban ma is látható, csakúgy mint a Lili bárónőben, az Isten pénze című musicalben, vagy a Csínom Palkóban. A legtöbben mégis a My Fair Lady Elizájaként emlékeznek rá. Prózai színészként is rangos feladatokat kapott, rengeteg televíziós műsorban és több filmben is szerepelt. Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, Érdemes és Kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 1993-ban Déryné-díjat kapott, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével 1995-ben tüntették ki, 2007-ben a magyar operett napja alkalmából életműdíjat vehetett át az operettszínházban.

Hogy vagy?
Nem mondom, hogy nem gondolkodtat el a nyolcvanas szám, mert van mit gondolkodni rajta: milyen szép volt, milyen jó volt, milyen szép kor ez. De az a baj, hogy a mondat végén ott a „t”, a múlt idő. És a jövő? Nem tagadom, gyűlölöm az elmúlás gondolatát is. Nem azért, mert a lányomon kívül olyan borzasztó nagy teher lenne itt hagyni mindent, nem. Csak jó élni. A pályán mindent elértem, azt befejezettnek tekinthetem. Ugyan játszom vadul, mert – nagy szavak ezek – az éltet. Akkor érdemes reggel felkelni, ha este előadásom van. Az életritmusom nyolcvan év alatt ehhez szokott. 11 éves korom óta vagyok színpadon. Az első szerepem a Szentivánéji álomban Mustármag volt a szegedi színházban. Eleinte táncoltam, voltam például a Fekete hattyút a Hattyúk tavában, 1955 óta, vagyis közel hatvan éve pedig színészkedem.

Hogy jött a váltás? Ki „fedezett fel”?
Csúnya dolog, amikor az ember jót mond magáról, de nem tudom másként megfogalmazni. Úgy gondolom, hogy volt valami fajta aurám a táncosok között is és azt fedezte fel Sallós Gábor rendező. Már táncosként is kaptam kisebb szerepeket, de amikor 1955-ben őt Szegedről Kaposvárra hívták főrendezőnek, megkérdezte tőlem, nem volna-e kedvem vele menni szubrettnek. Igent mondtam. Rögtön a Csárdáskirálynő Stázijával kezdtem, utána jött a Mosoly országából Mi. Abban az évadban, 1956-ban került oda Németh Antal, a Nemzeti Színház korábbi igazgatója is. Ő elindított egy stúdiót, ahol mi, fiatalok színészmesterséget, mozgást, beszédtechnikát tanultunk. Na de kik!? Ott volt Tordy Géza és Csurka László is. Mégis csak egyetlen évadot töltöttem Kaposváron. Amikor kitört a forradalom, rohantam haza anyámhoz Szegedre. Egy tejszállító kocsi elhozott Pestig, elmentünk a tejelosztóba – a mai napig tudom, hol van – és ott átültem egy másik tejes kocsira, amelyik elvitt Szegedre. Nagyon rendesek voltak. Akkor már ott is maradtam, bár az évadot még végigjátszottam Kaposváron.

Táncosként mentél el és szubrettként tértél vissza. Milyen volt akkor a szegedi színház?
Mindig is rangos színház volt. Akkoriban Vaszy Viktor volt az igazgató. Őrületes sikereket csináltunk. Domján Edittel a világon mindent eljátszottunk. A Koldusoperában például ő Polly volt, én meg Lucy. Aztán 1962-ben az egyik előadás közben telefonon kerestek Pestről, hogy szeretnék, ha én lennék Rátonyi Róbert partnere a VIT-en (Világ Ifjúsági Találkozó – a szerk.), amit abban az évben Helsinkiben rendeztek. Nem akartam hinni a fülemnek. Engem? Szegedről? Rátonyi mellé? Igen. Boldogan elvállaltam. Rátonyi eleinte kicsit húzta a száját, de aztán nagyon jól kijöttünk, nagy sikerünk volt. Még egy finn dalt is megtanultunk. Egyébként ott ismerkedtem meg későbbi férjemmel, Tichy Lajossal is. Majd jött a telefon, Szlovák László, a Fővárosi Operettszínház igazgatója ajánlott szerződést. Nem lehetett nemet mondani! 54 éve vagyok az Operettszínház tagja. Gondolj bele, milyen borzasztó komoly dolog ennyi ideig egy helyben lenni! Igaz, sok színházban játszottam az évek alatt, mint a Madách Színház, a Játékszín, a Budapesti Kamaraszínház, de akkor is.

Nem volt nehéz beilleszkedni? Olyan sztárok mellett játszani, mint Honthy, Latabár, Feleki?
Nem. Öntudatos voltam és megvolt bennem a fiatalság szemtelensége is. Amikor egy késő este megérkeztem Szegedről Pestre, a kolléga, aki felhozott, az Operettszínháznál tett ki. Az épület csodálatosan ki volt világítva, meseszép volt. Ott álltam előtte és azt mondtam magamban: „Perceken belül az enyém lesztek. Jöttem, láttam, győzni fogok!” Pimaszul bíztam magamban. Persze ehhez nyilván hozzájárultak a szegedi sikerek is. De az biztos, hogy maximálisan tisztelettudó voltam a nagy művészekkel. Volt például egy jelenetem Latabárral a Liliben, ahol fölemeltem az ujjamat szöveg közben, és amíg ő beszélt, úgy kellett tartanom.

Miért?
Úgy gondolta, hogy az elvonja róla a figyelmet. Én azt képzeltem, hogy biztos úgy húztam vissza az ujjamat, hogy arra oda kellett figyelni… Ma már senki sem él közülük, csak én. Amikor rám jön a pesszimista hangulat, beülök a nézőtérre, és rájuk gondolok. Csoda édes volt mind. Felekit szerettem a legjobban. Fantasztikus színész volt.

Ki volt a partnered?
Nagyon hosszú ideig Rátonyi Róbert. Egyszer megbetegedett. Akkoriban még nem volt kettős szereposztás. Este A mosoly országa volt műsoron. Zsúfolt ház. Valaki azt mondta, az énekkarban van egy fiatal színész, aki jól táncol és énekel, és tudja a szerepet. Utólag mondom: okos volt. Azért van az a színházi babona, hogy ha leesik egy szövegkönyv vagy példány a földre, rálépünk, nehogy valaki felvegye és megtanulja. Ő megtanulta. És kiválóan eljátszotta aznap este Hatfaludy szerepét. Ami váratlan volt, az egyik számban cigánykereket vetett. Ilyen akrobatikus figura korábban még soha nem volt. Óriási sikert aratott. Úgy hívták, Németh Sándor. Később aztán nagyon sokat játszottunk együtt.

Mi volt az első darab, amiben az Operettszínházban színpadra léptél?
Bágya András Három napig szeretlek című zenés játéka, amit Simon Zsuzsa rendezett. Este 7-kor kezdődött a nyilvános főpróba. Időben ott szerettem volna lenni, ezért nem akartam gyalogolni. A Madách tér környékén laktam albérletben, de fogalmam se volt, hogy kell eljutni a színházba BKV-val. A főbérlőm azt tanácsolta, menjek a kisföldalattival, és amikor bemondják, hogy Opera, szálljak le. Nagyon furcsálltam, hogy nem mondják az „Operát”, pedig a főbérlő azt állította, nincs messze. Egyszer csak mindenki szállt kifelé. Végállomás. A másik irányba szálltam fel! Így aztán csak ¾ 7 körül értem be a színházba. Simon Zsuzsa a lépcső tetején várt, nem szólt semmit, csak a szeme villogott.

Milyen volt az eltelt 54 év?
Voltak benne nagyon szép pillanatok, és persze csalódások is, nem sok. Nem azért, mert nem kaptam meg egy szerepet, épp ellenkezőleg, rám osztottak valamit, de bármit csináltam, olyan rossz voltam benne, hogy őrület. És ezt tudtam. Ez rettenetes érzés volt. Most visszagondolva egyébként talán nem is volt több abban a szövegben. Mindent megadott nekem a jóisten. Csodálatos szerepeket játszhattam, fantasztikus partnerekkel. Örülök, amikor nem csak a My fair Lady jut valakinek eszébe rólam, hanem mondjuk a Tündérlaki lányok is. Azt hiszem, minden igazgató szeretett, én legalábbis így éreztem. Németh Sándor a partnerem volt, Szinetár Miklóst még Szegedről ismertem, ott rendezte a vizsgaelőadását. És aztán Kerényi Miklós Gábor lett az igazgatóm. Ő volt az, aki felterjesztett Kossuth-díjra, de még nem tudtam, megkapom-e. Szinetár Miklóssal egy fogadáson találkoztunk, és ahogy elmentünk egymás mellett csak odaszólt félvállról: „Megkaptad!” és mentünk tovább. Ő ugyanis benne volt abban a bizottságban, akik a díjakról döntöttek. Mindenkit szerettem, vagy most már így emlékszem. Kero igazgatása alatt csodálatos éveim voltak. Mindig gondolkodott abban, hogy milyen, a koromnak megfelelő feladatot tudna rám bízni. Még szerepet is íratott nekem. Most Lőrinczy György az igazgatóm, aki pedig nagyon közel kerül a színészekhez. Módot ad rá, hogy beszélgessük az esetleges problémákról, és arról, hogy van a lelkünk, a szervezetünk. Ez különösen jól esik.

Azt mondod, a mai napig a színpad éltet. Mi ad még mindig kedvet és erőt a játékhoz?
Nem tudom. Az Isten pénze című darabban van egy rész, ahol reppelünk, mögöttünk a táncosok. Az egyik előadás után odajött az egyik fiú, és azt mondta: „Te mit táncoltál itt össze! Őrület! Ezt nem hiszem el! Hogy bírod?” Azt csinálom, amit ők, persze a saját figurámnak megfelelően: nem olyan precízen, nem olyan magasra a lábam, de mégis csak azt. Kerényi ritkán szokott dicsérni, de a reppelésért nagyon oda volt. Az előadás alatt 200 fokon égek. Nagyon jó szerep, imádom. Amikor vége van, felmegyek az öltözőbe, jó húsz percet csak üldögélek, és csodálkozom, hogy nem járókerettel megyek haza, olyan fáradt vagyok. De aztán elmúlik. Nem tudom, mi életet. Megint csak nagy szavak jutnak eszembe: a hivatásszeretet, vagy hogy engem erre jelölt ki a jóisten. Nem tudom. De azt tudom: játszani szeretnék, ameddig bírok.

Sokat változott az operett és a műfaji követelmények az eltelt évtizedek alatt?
Sokat. Alapvetően a színjátszás és az operett színpadi megjelenítése változott meg. Akkoriban mindenki gyönyörűn énekelt, de más nem igen történt, álltak egyhelyben és többnyire a karnagy felé fordulva énekelték, hogy „Szeretlek, szeretlek”, miközben a partner mellettük állt. Ez ma már elképzelhetetlen. Az operettben is nagy hangsúlyt kap a színészi átélés, a szerepformálás. Ebben a változásban Keronak óriási szerepe van, amiért mi nagyon hálásak vagyunk. Ő volt az úttörője annak, hogy az operett játszás méltó helyet kapjon a színházi palettán, ma is érthető és élvezhető legyen és ebben nagyon nagy eredményeket ért el.
.
A te játékod mai is korszerű, friss, érvényes.
Úgy gondolom, mindig meg tudtam újulni a kor követelményeinek megfelelően. Az ember valahogy asszimilálódik az életkorához, a karakterek gesztusaihoz, kifejezésmódjaihoz. A pályám eleje attraktív volt, a mostani pedig bölcs. De amit játszom, az ma is ugyanolyan mutatós, csak az adott szerepnek és kornak megfelelő.

A színháznak és a TV-nek köszönhetően ti hatalmas sztárok voltatok. Hogy éltétek ezt meg?
Ez valahogy olyan magától értetődő volt. Rengeteget játszottunk, szinte minden darabban benne voltunk, természetes volt, hogy esténként ott álltak a rajongók a művészbejárónál, vagy hogy az utcán felismertek. Nem régen vetítették a Duna TV-ben a Rohan az idő című öt részes zenés műsort. Hatan voltunk benne állandó szereplők, és hozzánk jöttek adásról adásra a vendégek. Benne volt például Máté Péter, Felföldi Anikó, Bessenyei Ferenc, Kalmár Magda, Mensáros László. A hat embert összehozni napközben lehetetlen volt, ezért éjszaka forgattunk. A felvétel után hazamentem. A férjem általában még aludt, mert a Baróti örökké ellenőrizte őket, hogy eleget pihennek-e, hiszen a focipályán nem lehetett összeesni, gólokat kellett rúgni. Akkor már megvolt a lányom, reggelit adtam neki, elkísértem az iskolába, aztán újra haza, letussoltam, és mentem a próbára. Úgy emlékszem, hogy délután főztem is és talán aludtam egy kicsit, nem tudom. Ez három-négy hétig ment így. Nem tudom, hogy bírtuk.

A My Fair Lady volt az első musical Magyarországon, amit 1966-ban mutatott be a Fővárosi Operettszínház Seregi László rendezésében. Ez itthon egy teljesen új, idegen műfaj volt. Hogy boldogultatok vele?
Megkínlódtuk. Minden tekintetben. Egész más énekstílust és színészi játékot kellett megtalálnunk. A ’Jaj cica’ meg a ’Te rongyos élet’ után ez valami teljesen más volt. Ráadásul én külön megszenvedtem a cockney szlenggel. Elkezdtem őzni, mint a szegediek. Egyébként a szögeides beszédet Németh Antal irtotta ki belőlem Kaposváron. Aztán rájöttem, hogy nincs szükség akcentusra, csak egy nagyszájú, nagyhangú szegénylányt kell játszani. De rengeteget segített Zsüti (G. Dénes György dalszövegíró – a szerk.). Volt, amikor éjjel kettőkor hívott fel és azt mondta: „Ne azt mondd, hogy csudijó, hanem hogy tsudijó”. Sok könnyembe, sok kínlódásba került ez a szerep, de végül összejött. Nagyon nagy segítséget jelentett Básti Lajos, aki nem oktatott, csak a szemembe nézett a jelenetek alatt. Hú, de nagy dolog volt! Sokan féltek tőle, de én ezt nem tudtam, így nem is féltem tőle. Ő pedig kedvelt engem. Állítólag nem köszönt be a partnereinek, amikor megérkezett este a színházba, ezért nagy szó volt, hogy hozzám mindig bekopogott az öltözőbe: „Jó estét!” és ment tovább, nem várt választ.

A próza soha nem csábított?
Játszottam a Kaktusz virágában, Haumannal és Garassal a Napsugár fiúkban, Moldova György Az ifjú gárda című színművében, Parti Nagy Lajos Ibusár című darabjában, vendégeskedtem a Madách Színház Forgószínpad című előadásában, amit Huszti Péter rendezett. Psota Irén és Bencze Ilona játszotta a két főszerepet. Jó munka volt. Huszti fantasztikusan tudta terelgetni a színészeket anélkül, hogy dirigált volna. Színészként adta az instrukciókat. Az egyik főpróbán lehajoltam és mögöttem egy léc, amelyik kitámasztja a díszletet, elindult, kijött belőle egy csavar és fejbevágott. Napokig fájt a fejem, ha bevettem gyógyszert, ha nem. De nem vettem róla tudomást. A lányom annyira aggódott, hogy végül a próbára jött be és onnan vitt el az orvoshoz. A koponya és agyhártya közti rész egy pici helyen bevérzett, mint mondjuk egy nyújtott lencse, akkora volt. Két hetet töltöttem a Honvéd Kórházban, infúziót kaptam és mindennap CT felvételt készítettek a fejemről. A színház úgy döntött, hogy elhalasztják a bemutatót, megvárnak, amíg meggyógyulok. Ez szép gesztus volt. Ennyit a prózáról. De én a zenés darabban is színészként működöm, igyekszem értelmesen, nem öncélúan, a partnerre figyelve játszani. Ezzel persze nem vagyok egyedül. Minden jó színész így csinálja.

Nehéz volt a váltás? Amikor már nem lehetett szubrett szerepeket játszani?
Nehéz bizony. 38 éves voltam és 48 kiló, amikor eljátszottam a Mária főhadnagyot. Virág Jóska volt a partnerem. Álltam a körfüggöny előtt az első felvonásbeli menyasszonyi ruhámban, amikor meghallottam, hogy egy kolléga beszélget a függöny mögött. „Nahát, tudod, ehhez pofa kell, hogy valaki ilyen idősen eljátsszon egy tizennyolc éves menyasszonyt!” De állítom neked, nem volt igaza. Mégis elgondolkodtam rajta. Ha benne felötlik ez a gondolat, akár igaza is lehet. Másnap felmentem az igazgatóságra és visszaadtam a szerepet. Hazajöttem, és itthon emésztettem magam: Igaza van, de nekem is igazam van. Nem megsértődtem, hanem átgondoltam egy véleményt. Bánatomban felszedtem néhány kilót, a tükröket a lakásban letakartam, hogy ne lássam magam. Ez az állapot eltartott egy évig. Amikor is azzal hívott az igazgató, hogy el kell játszanom Cecíliát a Csárdáskirálynőben. Azt mondta: maga visszaadta a 18 éves szerepet. Hát akkor tessék, játssza el Cecíliát, egy kicsit idősebb magánál. Így kezdődött az átállás. Nem volt könnyű, mint ahogy ez a nyolcvan év sem az.

Arra nem gondoltál, hogy az emlékeid megírd?
A jelenkor érdekel. Meddig tart az utókor? Az ember három év után megszűnik, elfelejtik. Én mindig azt mondom, még a rossz élet is jobb a Farkasréti temetőnél. Pláne ha valakinek, mint nekem is, nem hogy nem rossz, de nagyon szép életem volt.

A társulat tagjai zárt körben július 18-án köszöntik Lehoczky Zsuzsát. A Budapesti Operettszínház a művésznő 80. születésnapja tiszteletére egy rendkívüli, évadnyitó Mágnás Miska előadást szervez 2016. szeptember 12-én, ahol pályatársai, tisztelői és rajongói körében ünneplik meg Lehoczky Zsuzsa 80. születésnapját. A különleges estére a színház számos meglepetéssel készül. Online jegyvásárlás ide kattintva!