2008.09.19. 

Hagyományunk védelmében

Beszélgetés Farkas Bálint operett-bonvivánnal

– Zeneszerető családban nőtt fel a járokszállási házban?

– Igen, apám nagyon szeretetett mulatni, s ennek pedig nélkülözhetetlen eleme a zene. Egy étteremben húzatta a cigánnyal az operettdalokat, és a magyar nóta gyöngyszemeit. Mikor elszaladt az idő, és már várták otthon, cigányzenészekkel adatott szerenádot édesanyámnak; bocsássa meg kimaradását. Ezért szoktam így kezdeni életrajzomat: Jászárokszálláson születtem, mulatós állatorvos fia vagyok.

– Gyermekkorában elvitték színházba?

– Édesapám havonta elkísért a fodrászhoz, s frissen nyírt frizurában, jól fésülten elvittek vagy az Operettszínházba, vagy a Vidám Színpadra. Hallatlan élményt jelentett számomra, ha Németh Marika a színpadról rám nézett. Ennél nagyobb élményben csak akkor volt részem, amikor már színészként egy kétszemélyes darabban játszhattam a primadonnával.

– Az Állategészségügyi Főiskolára járt. Állatorvos akart lenni?

– Apám óhajának tettem eleget, mikor jelentkeztem ebbe az intézetbe. Elvégeztem a főiskolát, de nem doktoráltam le. Édesapám mellett szereztem gyakorlatot. A nyári szünetekben segítettem az állatok gyógyításában.

– Hogyan lett ebből színészet, s Operettszínház?

– Mindig színész szerettem volna lenni. Az egész életemet színészkedéssel töltöttem. Amikor édesapám nem volt otthon, hozzánk jöttek bejelenteni, hogy hová menjen ki az állatot meggyógyítani. Mikor még nem tudtam írni-olvasni, apámnak eljátszottam, hogy kik kerestek fel minket. Múltak az évek; már főiskolás voltam, mikor az Oktogonon láttam egy plakátot, hogy a színház felvételt hirdet. Akkor már szórakoztató jelleggel harmonikáztam, zongoráztam, énekeltem az Állategészségügyi Főiskola hallgatóiból létrejött zenekarban. Jelentkeztem a stúdióba, és fel is vettek. Apám ezt nem vette jó néven, mert azt szerette volna, ha átveszem a praxisát. Nem tudom az okát, de az akkori főrendező, Vámos László látott bennem fantáziát. Egy újságíró azt írta: Vámos László „farkas-vakságban” szenved. Valóban Vámos rám osztotta a West Side Story férfi főszerepét, a Bóni grófot, Noszti Ferit és a Mosoly országa Ferijét.

– Kik tanítottak a színház stúdiójában? A teátrum rendezői, vezető színészei?

– Színészek nem oktattak. Tanított Bródy Tamás, a színház karmestere, Szilágyi Bea, Páger Antal felesége és Montágh Imre volt a beszédtechnika-tanár. Néha Feleki Kamill is felügyelte a helyzetgyakorlatokat.

– Kamill bácsi beszédhibás volt, mégis rajongott érte a közönség.

– A titok az egyéniségében keresendő. Sokszor eszembe jut: Jávor Pált, Sárdy Jánost, Latabár Kálmánt, Feleki Kamillt felvennék-e ma a Színművészetire. Valószínűleg eltanácsolnák őket a pályáról.

– Rögtön egy főszereppel mutatkozott be. Nem érezte úgy, hogy bedobták a mély vízbe?

– Azt sem tudtam mi az a mély víz, hiszen olyan eufóriában voltam attól, hogy egy színpadon lehetek olyan nagyságokkal, akikhez még szólni sem merek. Rátonyi Robinak köszönni sem mertem. Amikor jött, mindig félreálltam a folyosón, nehogy útjában legyek. Egyszer megkérdezte tőlem, miért nem köszönök neki. Azt feleltem: nem merek. Ezután megitta velem a pertut. Hályogkovács módjára énekeltem, játszottam mindazzal a fantasztikus örömmel, hittel, ami elzárta előlem a rosszindulatú megjegyzéseket és a negatívumokat.

– Mi is a West Side Story? Musical, vagy rockopera?

– Egy olyan klasszikus musical, ami nagyon nehezen tört utat nálunk a ’70-es években. Amerikai egyetemisták Coca-Cola mámorban fetrengenek – ez az előítélet élt a darabbal szemben. Nagyon sokat harcolt az Operettszínház azért, hogy megkapja a jogot. Amikor késéssel kezdődött a főpróba, elterjedt: letiltották a darabot, azért nem megy fel a függöny. A darab karmestere, Bródy Tamás, aki főleg a klasszikus zenét ismerte, nagy örömmel, hatalmas akarattal dirigálta a művet. Olyannyira, hogy az előadás végére könnybe lábadt a szeme…

– Melyik műfaj állt közelebb önhöz?

– Nem tudok választani a musical és az operett között. Nálam a játék öröme a döntő. Az, hogy minden este más-más valaki bőrébe bújhatok bele. Ez olyan, mintha képes lennék reinkarnálódni. Egy ilyen beleélésnek szórakoztatónak kell lennie. Ha ebben én nem hiszek, akkor a közönség számára nem vagyok hiteles.

– Régebben azért több operettet játszottak az Operettszínházban, mint musicalt. Most más az arány. A bevétel miatt változott meg a műsorpolitika?

– Egy ember ízlése határozza meg a műsorpolitikát. Az eredmény: nincs üres nézőtér. Ennek egyik oka lehet, hogy az alapokat Németh Marikáék és a Latabárok idejében nagyon jól rakták le. A másik ok: a kíváncsiság az új darabok iránt. Szerintem a két műfajt nem szabad keverni, mert mind az operettnek, mind a musicalnek megvan a maga kulturális fogyasztói rétege. Sajnos ma az operettnek nincs meg a klasszikus tisztelete. Az lenne az üdvös, ha az operettet a média újra divatba hozná.

– Hogyan?

– Vasárnaponként a tv operettet közvetítene, s a szünetben interjúkat készítene a művészekkel. Akkor nem tartanánk ott, ahol jelenleg. Meggyőződésem: tudatosan csúfolják meg az operett műfaját. S ez már politika, mert esetünkben egy hungarikumról van szó. Ha ezt a műfajt gyengítik, akkor velünk is ezt teszik. Minél jobban ránk erőszakolják a külföldi kultúra elemeit, annál jobban elveszítjük gyökereinket, hagyományunkat. Akik rálegyintenek az operettre, és annak ismerete nélkül lenézik azt, beállnak azok mögé, akik tudatosan rombolják művelődéstörténetünk egy darabját.

– Jómagam nem tartom az operettet a magas kultúra részének, ám a műfaj előadásához szükséges a hangi adottság. Emlékszem egy kaposvári Csárdáskirálynőre, mikor a bonviván szerepét egy énekelni nem tudó színésznek adták. A Vígszínházban pedig Alföldi Róbert és Eszenyi Enikő énekelt el egy Kálmán-operett részletet. Ez nem a műfaj megcsúfolása és nevetségessé tétele?

– Dehogynem! A kérdés: kik engedik ezt, s miért? Ha egy olyan emberre bíznák a Mona Lisa bemutatását, aki pipát rajzol az alak szájába, és sapkát a fejére, akkor azt mondhatják: mi ebben a szép? Ha nem az eredetit mutatják be, hanem annak perverz változatát, akkor a nagyközönség magától a műfajtól fordul el. Nem a színészeket kell hibáztatni, hanem azokat, akik engedik a kártevőket működni.

– Régebben előfordult, hogy a színészért, s nem a darabért ment a publikum az Operettbe?

– Az sosem volt mindegy, hogy mit játszik a színház, de az igaz: nagyon sokat számított, hogy ki szerepel a darabban. Ha az igazgató meg tudott nyerni egy Karády-volumenű színészt, akkor biztos volt a telt ház.

– Azt mondják, hogy anno több volt a színpadon az egyéniség, mint korunkban, amikor csak jó mesteremberek vannak. Egyetért ezzel?

– Ennél a kérdésnél megint azt kell megvizsgálni, hogy ki választja ki a színészeket. Addig tart egy-egy színész megdolgozása, míg a beléje fektetett pénz és energia nem térül meg. „Sztárgyárak” működnek, melyek „gépre teszik” a nem létező képességgel rendelkező egyéneket, majd „tartósítják” őket. A néző nem tud mit tenni: legfeljebb átkapcsol egy másik csatornára. De legtöbb esetben ott is csak ezeket a figurákat látja.

– Említette a pénz megtérülését. Lehet-e piacképes az operett, illetve egy színház?

– Egy hatalmas teátrum működtetéséhez az önkormányzati - és magántámogatás nélkülözhetetlen. Maga a műfaj piacképes is lehet bizonyos esetben. Vannak olyan kiváló kollegáim, akik egy társulatba verődve járják Németország városait, s eljátsszák eredeti nyelven Kálmán műveit.

– Olvastam, hogy rendezett is operetteket.

– Nagyon szeretem visszahozni azokat az apró kis csodákat a színpadra, amelyek eredetileg is benne voltak a műben. Sajnos ma már nem tartanak értelmezési szüneteket sem két mondat között.

– Több operettet modernizálnak a színpadon. Híve ennek a módszernek?

– Ahogyan nem lehet modernizálni a régi klasszikus szobrászat remekeit, pl. a Piètát, ugyanúgy nem lehet ezt megtenni az operettekkel sem. Egyesek – parancsra – a szöveget is átírják, mert a régi unalmasnak lett titulálva. Így lesz Hagymási Péter a Hajmásiból. Mindez azt a célt szolgálja, hogy nevetségessé tegyék azt a felnőtteknek szóló mesét, amit operettnek hívunk. Az operett ezt az életérzést sugallja: szép emberek, szép ruhában, szép helyeken szépen énekelnek. Vannak még érző emberek, akik hasonló hangulatba kerülnek. Mintha dúdolászna a lelkük. Manapság egyre kevésbé találkozunk ezzel az érzéssel. Régebben többet mosolyogtunk, kedvesebbek voltunk egymáshoz. Nem úgy kezdődött a beszélgetés: nem élek jól. A bárokban nem hallunk az asztaloknál nevetést, sőt odáig jutottunk, hogy még óvodákban sincs gyerekzsivaj.

– Az egyik kereskedelmi csatornában a Jótett helyébe… c. műsort vezeti. Honnan a cím?

– Ez a műsor minden vasárnap délután jelentkezik a Budapest Tv-ben. Egyszer egy tankolás alkalmával elnéztem a bankjegyeket és így jóval többet fizettem a kelleténél. A pénztárosnő utánam szólt, s visszaadta a különbözetet. Megkérdeztem tőle: miért nem tette el? Azt felelte, hogy ő ilyet nem tesz, mert becsületes. Amikor beültem az autóba, azon gondolkoztam: ez a világ mégsem annyira romlott, s vannak még jó emberek. Felhívtam a Budapest Tv vezetőjét, s azt mondtam neki, hogy indítsunk egy olyan műsort, melynek az a címe: Jótett helyébe… Ez politikamentes lenne és csak a jóról szólna. Hívjanak fel azok, akikkel jó történt. Egyik vendégem Olofsson Placid atya, bencés szerzetes volt. Ő tíz évet töltött a Gulágon. Mikor vitték ki vonattal, az utolsó hazai településnél a vagon résén kicsúsztatott egy kis levelet, melyben ez állt: „Placid atyát viszik a Gulágra, tíz évet kapott, s kérem, értesítsék az édesanyját a fenti címen.” Megkapta az édesanyja a levelet. Kérdeztem az atyát: ki volt a postás? A Jóisten – felelte. Két nap múlva levelet kaptam egy idős adonyi hölgytől, aki leírta: én találtam meg azt a kis cédulát. A tv vezetője kezdetben azt gondolta, hogy a műsor nem ér meg tíz adást sem. Azóta a Jótett… három éve megy és a 170. adásnál tartunk.

– Ez ugyanaz a műsor, melyben méltánytalanul elhallgatott, elfelejtett előadókat mutat be?

– A méltatlanságra mondok egy példát. Tavaly ünnepeltük Sárdy János színész, operaénekes születésének 100. évfordulóját. Megemlítettem a környezetemben lévő 30 éves fiataloknak, hogy Sárdyról egy emlékműsort fogok készíteni. Azt kérdezték tőlem: egy sportolóról van szó? Azért szeretném az égi játszótársakat bemutatni, újból felfedeztetni, hogy legyen egy összehasonlítási alapunk, ha a mai kulturális életben szereplőkről beszélünk. Hasonlítsák össze: kire milyen hatással van az akkori, és a mostani sztár. Sokan a mostani sztárok közül önmagában léteznek, minőségi alap nélkül.

– A fiatalabb generáció már az operettet is a nyugdíjasok műfajának titulálja. Ez a műsor főleg az idősebbeknek szól?

– Nem csak idősek a vendégeim, mert Charlie-től kezdve Nyertes Zsuzsáig sok olyan művész szerepelt a műsorban, aki a fiatalokat szólítja meg. Az biztos: az idősebb generáció tagjai könnyebben telefonálnak be egy műsorba. A fiatalság ebben a kontextusteremtésben nem partnerünk.

– Az idősebbek még ismerték a régi csillagokat. A mai sztárpaletta egyik percről a másikra változik, míg a hajdani egyéniségek sokáig tündököltek. Így az idősebbek jobban megismerhették őket. Ez is lehet az oka az ő kommunikatívabb magatartásuknak.

– Egészen biztos, hogy az idősebbeknek hiányzik a szórakoztatás régi módja. Mikor még együtt dúdoltak, éltek olyan példaképekkel, mint Szeleczky Zita, Honthy Hanna és a többiek. Őket szinte félistenként tisztelték. Ma a „sztárokat” azzal hozzák közel az emberekhez, hogy róluk zeng a bulvársajtó. Ettől még a közönség nem szereti meg, csak megszokja és megnézi őket, mert hajtja a kíváncsiság. Ettől a felkapott emberkék még nem lesznek sztárok és a kulturális élet tagjai. Nem is szórakoztatnak.

– Nem tartja gondnak, hogy egy reklámfigurát manapság jobban ismernek, mint egy legendás színészt?

– Dehogynem! Ha rám bíznák ennek a problémának a kezelését és kapnék hozzá megfelelő eszközöket is, akkor ilyen a jövőben nem fordulhatna elő.

– A tévén kívül hol láthatja Farkas Bálintot a publikum?

– Szerencsére havonta három-négy alkalommal hívnak, hogy szállodákba, vidéki kultúrházakba, kulturális eseményekre készítsek gálaműsort. Ha hívnak, megyünk. Nem csak belföldre, de a határon túl is. Kanadából, USA-ból, Ausztráliából kapok meghívást. A kinti harmadik generáció már nem igazán ismeri a nyelvet, s a művészeten keresztül akar kapcsolatot teremteni elődei kultúrkincseivel.

Medveczky Attila