Hét óra három perc. Egy lány nézelődik a szocreál hangulatot idéző díszlet mögül. Lassan végigpásztázza a tömeget, és amint megtalálja kit keres, odaint. Hét óra öt perc. A lány eltűnik, a nézőtér elsötétül.

Amikor első éves spanyolosként nagy lelkesen Almodóvar film nézésére adtam a fejem, az Asszonyok a telljes idegösszeomlás szélén (Mujeres al borde de un ataque de nervioso.) nem volt számomra teljes mértékben átlátható. Persze nyilván megnehezítette a dolgot, hogy másfél hónapnyi spanyoltanulás után nagyjából az Hola, qué tal? szintjén álltam, így ennek is tulajdonítottam a dolgot.

Most, évekkel később, az Átrium filmszínház nézőterén ücsörögve, a nyitány alatt macska és egyéb állatfejekkel körbetáncolt Mészáros Árpád Zsoltot nézve átsuhan a fejemen, hogy talán nem is a spanyoltudáson múlt a dolog.

Aztán 2 óra 30 perc múlva mégis hatalmas mosollyal az arcomon távozom.

A Pedro Almodóvar filmje alapján készült, David Yazbek és Jekkrey Lane által írt musical Magyarországon most először került bemutatásra, Varró Dániel már-már a zsenialitás határát súroló fordításában, Réthly Attila rendezésében és az Operettszínház színészeinek előadásában.

A színpadkép egyszerűsége, mint az hamar ki is derül, rengeteg apró lyukat és ajtót rejt, amit a darab során remekül ki is használnak. A legváratlanabb helyekről nyíló átjárók és csapóajtók mind szerves részét képezik ennek a kaotikus puzzlenek, miközben az abszurditást és álomvilágot megjelenítő táncoló cica- és malacfejek nyomában megjelenik a “lépcső alatti gardrób” lakója, egy valóban lépcső alól lebukó ágyban alvó Pepa, darabunk főszereplője.

A helyszín Madrid, 1987-ben. Pepa (Peller Anna) szinkronszínésznő üzenetrögzítőjén idősödő szeretője, Iván (Szomor György) közli, hogy elhagyja. Ez aztán váratlan és zűrzavaros események sorozatát vonja maga után, amit minden, a darabot még nem látott olvasó kedvéért most nem részleteznék.

Azt viszont igen, hogy a helyszínváltást jelző vetítések akár másodpercek alatt varázsolnak az egyetlen, jellegtelen színű díszletből hol Pepa-nappalit, hol akár Madridi utcát, ahol a karakterek néha taxival, néha gyalog üldözik vágyaik tárgyát; a monogámiát nem kimondottan támogató Ivánt. Meg azt is, hogy a kreatív színpadképet és a zseniális szövegeket az Operettszínház színészeinek kimagasló teljesítménye színesíti tovább.

Peller Anna kissé bohókás, naív szerelmes Pepája, és Janza Kata szellemileg nem egészen éber, egy hűtlen férfire pazarolt éveit visszasíró elhagyott felesége egyaránt bravúrosan jelenik meg. Ábrahám Gabriella elhivatott feminista, a nők jogaiért küzdő, de ugyanakkor önmaga is a férfiak, illetve A Férfi, bábjává váló ügyvédnője, valamint Szomor György Ivánja, kinek a “szerelme örök, csak a tárgya mindig más” tökéletes harmóniában állnak a darab abszurd hangulatával és az ide-oda rángatott telefonzsinórok kibogozhatatlan káoszában lassacskán értelmet nyerő történetszálakkal.

A “főszereplők” mellett mindenképpen meg kell említenem Gubik Petra csodálatos Candeláját, aki szerepében úszkálva minden mozzanatával bravúrosan hozza a naív, de semmiképen sem butácska barátnőt, akit balszerencsés szerelmi életében épp egy terroristával (Dravetz András) hoz össze a sors.

Hiába a hőn szeretett Iván utáni hajsza, Candela és a sótlan kapcsolatában ragadt, éppen a házasság előtt álló Carlos (Kocsis Dénes) egymásra találása mégis számomra a darab fénypontját jelentette. Na meg az önmagát is hitegető Marisa (Simon Panna), a mennyasszony, aki ugyan a darab jelentősebb részében alszik, a szakítás utáni megkönnyebbülése mégis emlékezetes marad mindannyiunk számára.

Két óra harminc perc (plusz egy szünetnyi sajtosperec) után aztán valahogy mindenki pozitívan keveredik ki az összekavarodott telefonzsinórok közül. Kivéve Ivánt persze, na meg a terroristát, de mint ahogy az egy tisztességes “mesében” el is várható, a “gonosz mindig elnyeri méltó büntetését”.

A néző pedig mosollyal távozik, megerősítve abban, hogy a nőnek nincs szüksége férfira a boldogságához,  hogy a szerelem a legváratlanabb pillanatokban találhat rád, hogy csak a megszokás és a biztonság érzete miatt nem éri meg egy sótlan kapcsolatban ragadni, és hogy vacsorára milyen jól esne egy gazpacho.

Hiszen az “Úristen teremtette a szerelmet, de valóban nem ez a legsikerültebb műve”.

Azt viszont, hogy Petridisz Hrisztosz és Papadimitriu Athina pontosan hány szerepben is jelenik meg, még egy darabig számolgathatom.

 Bacsa Dóri

[2016.06.02.]