Vajon miért szorult ki az operett a képernyőről? Holott a színházak ma is telt házas előadásokkal játsszák a klasszikus darabokat. A választ Kállay Boritól reméltük, akinek hangját és sugárzó szépségét a televízió hőskorában hol Lili bárónőként, hol a Csárdáskirálynő Szilviájaként, hol pedig magyar nótákat énekelve élvezhettük. Az érdemes művésszel Szijjártó Gabriella beszélgetett.– Megfigyelte már, hogy az Önök kérték című tévéműsorban leggyakrabban operettet, magyar nótát és kabarét szeretnek látni a nézők? Ennek ellenére az első két műfajnak nincs önálló műsora, és a mostanság készülő kabaré is csak árnyéka hajdanvolt önmagának.
– A televízióból számtalan művészeti ág – a komolyzene, a tánc, a cigányzene, a magyar nóta, az operett – kiszorult, és sok ifjú művész is elvesztette a lehetőséget, hogy egy ország megismerje. Azt elfogadom, hogy a kereskedelmi tévéknek ez nem a profilja, de a közszolgálati csatornáknak kutya kötelessége lenne minél színesebb palettát kínálni.
– Ön szerint miért nem teszik?
– Úgy látom, a közszolgálati tévé szereptévesztésben van, és megpróbál versenyezni a kereskedelmi csatornákkal. Így viszont eleve silányabb, szegényesebb műsorok születnek. Ezenkívül az operett látványos műfaj: nem lehet megúszni annyival, hogy két ember beszélget vagy főz a pult mögött. Pompás díszletet és csillogó ruhákat kíván, meg nagyzenekart, amelyet képtelenség szintetizátorral helyettesíteni.
– Vajon hány embert vonzana a képernyő elé napjainkban az operett?
– Él ebben az országban egy réteg, amely nagyon szereti ezt a műfajt – őket is illene kiszolgálnia a tévéknek, mert volna rá igény. Azért vagyok ebben ennyire biztos, mert a Budapesti Operettszínház előadásaira hónapokkal előre elkapkodják a jegyeket. Vagy nézze meg a  fővárosi és a vidéki színházak repertoárját: telt házzal játszanak operettet, musicalt egyaránt.
– Nem tart attól, hogy az egyre divatosabb musicalek „megfojtják” az operettet?
– Egyik sem veszélyes a másikra. Az operett mindig is a középkorúakat és az idősebbeket vonzotta elsősorban, míg a mai modern musicalek a fiatalabb korosztály temperamentumához, ízlésvilágához állnak közelebb. A fiatalok egy része idővel „kinövi” a pörgős hangzást, és „beleöregszik” majd a lágyabb operettbe vagy az operába, balettbe, klasszikus zenébe.
– Hogyhogy csak a jól bevált sikerdarabokat játsszák immár száz éve? Miért nem hallunk új operettbemutatókról?
– Egyszerűen azért, mert nem születtek új Lehár Ferencek, Kálmán Imrék és Huszka Jenők. Próbálnak persze azóta is új színműveket írni, de ezek nem veszik fel a versenyt a Mágnás Miskával, A víg özveggyel vagy a Mária főhadnaggyal.
– Mégis miben rejlik az operett varázsa?
– Az operett: mese felnőtteknek. Viselkedést, eleganciát, stílust lehet ugyan tanulni belőle, de egyébként nem akar nevelni, üzenni, csak szórakoztatni és andalítani. Már ha jól művelik!
– Ezt is el lehet rontani?
– De még hogy! Vonzó embereknek látványos díszletek közt, csillogó ruhákban jól kell énekelniük. Ha nem így történik, könnyen születhet giccses és gagyi előadás. Itt nagyon keskeny a mezsgye. És akkor az egyéniségről még nem is szóltam.
– Amilyen például Honthy Hanna volt?
– Igen. Az operettek hagyományos szerepköre a primadonna, a bonviván, a táncos komikus és a szubrett. Nekik ragyogóan kell kinézniük, tudniuk kell énekelni, táncolni és játszani – ezen kívül még valami kell, az egyéniség, hogy „el tudják adni” azt a csacska kis mesét. Az egyéniség az, amitől élni kezd egy szerep.
– Ön nemsokára az Operettszínházban a Csárdáskirálynő Anhiltéjeként lép színpadra, amely Honthy Hanna legendás szerepe volt. Nem frusztrálja az embert egy ilyen előd?
– Annyi nagyszerű színésznő játszotta el őutána is ezt a szerepet, hogy ennek a terhe nem nyom. A színház a pillanat művészete. Nem tetszeleghetem ma abban, hogy tegnap milyen jó voltam: ma is bizonyítanom kell, és újra és újra.
– A lánya, Fonyó Barbara sikeres opera-énekesnővé érett. Örült a pályaválasztásának?
– Rendkívül büszke vagyok rá. Nagyon ösztönös színésznő, örömmel nézem őt a színpadon. Nekem fiatal vidéki színésznőként prózai és zenés szerepekben egyaránt otthonosan kellett mozognom, kipróbálhattam magam a drámától a bohózaton és a baletton át az operáig mindenben. Barbarát is arra biztatom, hogy minél többet és többfélét játsszon, minél sokoldalúbb legyen. Közben pedig rengeteget tanulok tőle.
– Ennyi év rutinnal a háta mögött mit leshet el ön a lányától?!
– Én fiatalkoromban nem tanultam énekelni; 49 évesen kezdtem dr. Sipos Jenő énektanárhoz járni. Szerencsére korábban a szubrettkorszak megkímélte a hangszálakat. Azonban ez a két hangszalag is olyan izom, mint az összes többi: ha nincs kondícióban, nem képes jól teljesíteni. A szerencse nem jön csak úgy, ahogy sokan hiszik, arra egy színésznek készülni kell. Barbara képzett énekes, segítenek a tanácsai.
– Önök egyszer „családi vállalkozásként”, trióban is felléptek.
– Páratlan páros címmel készítettünk egy közös műsort, amelyben a férjem, Vitray Tamás műsorvezetőként működött közre. Varázslatos volt: újra együtt a csapat, mint mikor még együtt éltünk. Számos boldog pillanatot adott a sors nekem a színpadon, de a legboldogabb akkor voltam, amikor Barbarának – a My Fair Lady Elisájának, a Rigoletto Gildájának vagy a Fantom Christine-jének – felállva tapsoltak.
– Ilyen rajongója a két fiúunokájának is?
– Igen! Egészen más, lazább nagymamának lenni, mint anyának. Nem vagyok szigorú, inkább játékos és bohóckodó. Amikor együtt vagyunk, az az idő tartalmas és szeretetteljes. Mivel még én is ugyanúgy fellépésekre járok, mint a lányom, sajnos nem tudok annyit segíteni neki, mint szeretnék.
– Ön ezt annak idején hogyan oldotta meg?
– Ha akkoriban, mikor nekem havonta 20-22 fellépésem volt, az anyukám nem segít nekem, és nem vigyáz Barbarára, nem járhattam volna be ezt a színészi pályát. Soha nem fogom ezt eléggé meghálálni neki. Én nem tudom megadni a lányomnak.
– Kapott ezért szemrehányást a családjától?
– Soha! Szeretjük egymást, ez a titok nyitja. A férjem hetvenedik születésnapján ezt mélyen megéltem. Tamás rejtőzködő ember, nem szereti a nagy társaságot. De én elhatároztam, hogy ebből a jeles alkalomból összehívom az összes volt kollégáját, a barátokat, rokonokat, több mint 130 embert. Nem sejtette, mi készül. Annyira jól sikerült, hogy aztán a hatvanadik születésnapomra ugyanezt kaptam tőle. Én is teljesen gyanútlan voltam, mivel épp ő győzködött, hogy egy színésznő korát nem kell híresztelni, csak semmi ünneplés.
– Apropó híresztelés. Önök mint hírességek miért nem szerepelnek a bulvárlapokban?
– Kevés jó barátunk van, de azok mély és komoly kapcsolatok, a „bulvártársaság” távol áll tőlünk. A férjem szokta mondani: az ember hiánya sokkal feltűnőbb, mintha mindig mutatkozna. Ezekben a lapokban azokról csámcsognak, akikkel valami furcsaság történik – ami jó, az nem elég érdekes másoknak. Mi egyszerűen élünk, és, hála istennek, jól vagyunk.
– Önnek olyan elegáns, királynői a tartása, hogy nehéz elképzelni egyszerűen, például gyomlálás közben…
– Pedig épp a kertészkedés a hobbim. Élvezem, ahogy a vendégek rácsodálkoznak a virágaimra – de ennek az az ára, hogy nap mint nap le kell nyúlni a gazért; egy kertben mindig van mit csinálni. És ugyanúgy bevásárolok, főzök, takarítok, havat lapátolok, mint mindenki más. Nem szeretem azokat, akik hétköznap is szerepet játszanak. Elvégre az olyan, mintha a sebész egész nap szikével a kezében mászkálna.