Az árvaság vak rémület,
Büntetés a felnőtt élet.
A sorsomat most hogy vonszoljam én,
Egymagam?
Egy láthatatlan villanás,
Nem vezet már kézen fogva, az éj sötét
és félelmes ölén
Most hogy nőjek föl én?
A kérdés csak az:
Az árnyékom hogy lépjem át?
A sorsom ellen mit tegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
És felnőtt máris hogy legyek?
Kérdezni hogy kell annak,
Ki sejti önmagát?
És hogy lesz szabad,
Ha a saját árnyát sosem lépi át?
A szép üveggömb összetört,
Nem véd többé gyermekálom,
És száz cserép közt sebzett szívvel állsz,
Tétován.
Ha rád zuhan egy zord világ,
Hogy bírnád el gyönge vállal?
Átkozódhatsz,
Senki nem felel, de érzed: menni kell.
A kérdés csak az:
Az árnyékom hogy lépjem át?
A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
Miért bánt a lelkiismeret?
Hogy száll az ember,
Ha földre rántja önmagát?
És hogy lesz szabad,
Ha a saját árnyát sosem lépi át?
Félelem, mely fojtogat.
Árnyak: /Veled él ez a démon!
Súlytól görnyed vállam. /Veled él ez a gyermek!
Faggatózó csend gyötör, /Egyedül neki szolgálsz,
és nincsen válasz arra, hogy miért? /Szabadon sosem enged. Egyedül csak őmiatta élsz! Veled él ez a démon.
Rejtőzködő szemek,
De mégis tudom, követ. /Veled él ez a gyermek.
Az árnyékom követ, és érzem,
Hogy egy napon elpusztít még! /Éjjel-nappal hajszol már.
Árnyak: Az árnyékod hogy léped át?
A múlttól búcsút hogy veszel?
A lelkiismeret szavát
Magadban hogyan fojtod el?
Wolfgang: Kérdezni, kérdezni, kérdezni hogy kell? /Kérdezni hogy kell annak, ki sejti önmagát?
Nézd, hogy lépjem át? /És hogy lesz szabad, ha a saját árnyát sosem lépi át?
Az árnyékod hogy léped át?
Félek a sorstól! /A sorsod ellen mit tehetsz?
Miért lennék dróton rángó báb? /Hogy törhetsz szét egy glóriát, és másik ember hogy lehetsz?
Hogy éljek így? /Kérdezni hogy kell?
Hogyan éljek így? /Annak, ki sejti önmagát?
Nincs válasz: /És saját árnyát
Árnyékom hogyan lépjem át?! /Nem lépi át!