A magyar operett rövid története

Az operett, mint műfaj magyarországi megjelenése Huszka Jenő Bob herceg-ének bemutatójához és a századfordulóhoz kötődik. Huszka első két előadása, az említett Bob herceg és az 1903-as Aranyvirág óriási siker lett, a csúcsra mégis két évvel később, a Gül Baba bemutatójával jutott fel.

Viharos sebességgel tört előre az operett, ekkor lett népszerű nemzeti csalogányunk, Blaha Lujza is. Ő volt a magyar operett első sztárja - Az eleven ördög és a Suhanc nagy sikerű előadások voltak a párizsi mintára szépülő Pest-Budán. Az operett bátran alkalmazta a népi táncokat - a francia operett galoppal és kánkánnal indult, áriák, kuplék vittek életet a prózai elbeszélések egyhangúságába. Műfaji sajátosság, sőt elvárás volt a zenekari nyitány. Sajátságaiból adódóan az operett a későbbiekben is megmaradt szórakoztató műfajnak, sosem vált politikai üzenetek közvetítőjévé, társadalomkritikus utalásoktól ugyanakkor sosem maradt teljesen mentes.

Kacsóh Pongrác a magyar népdalok által is ihletett János vitéz előadásával vívta ki a tiszteletet, ez a búskomor hangulatú darab volt leghíresebb műve, mellyel egyből utat talált a közönség felé. Az 1904-es bemutatót további ötszáz előadás követte. Bár Huszka és Kacsóh sikere idehaza töretlen volt, külföldön sosem lettek ismert zeneszerzők, talán mert számukra a sajátosan magyar hangulat megjelenítése mindennél fontosabb volt. Munkásságuk ugyanakkor valóságos lavinát indított el a fővárosban. A sok új zeneszerző közül kiemelkedett az 1905-ben A víg özvegy-gyel bemutatkozó Lehár Ferenc, aki igazi világkarriert futott be - még ma is a klasszikus bécsi operett stílusának legnagyobb megújítójaként emlegetik.

Kálmán Imrének az 1908-as Tatárjárás című operettje külföldön is óriási siker lett, s ez útjára indította páratlan zeneszerzői karrierjét. A romantikus bécsi operett hagyományait őrző, azt magyaros stíluselemekkel, dallamfordulatokkal gazdagító stílusa emelte kortársai fölé.
Az 1915-ös leírhatatlan hangulatú, világhírű Csárdáskirálynővel végleg beírta magát az operett történelemkönyvébe. A Bécsben és Budapesten játszódó darabot a bécsi kritika az egekig magasztalta, ami azért is volt már akkoriban meglepő, mert a tipikusan magyar tánc, a szaloncsárdás szinte végigkíséri az egész darabot. Kálmán pontosan egyensúlyozott szerzői eszközeinek használata közben - a paródiával átszőtt darabban egy képzelt világ megteremtésével kritizálta az első világháborúval kezdődő korszak értékválságban szenvedő miliőjét. A Csárdáskirálynőt - a felejthetetlen Hajmási Péter, Hajmási Pál című dallal együtt - a mai napig játsszák, több ezer előadáson van már túl.

A két világháború között és a második világháborút követően a műfaj megmaradt a nagyvárosi jómódúak kiemelt szórakozási helyszínének. Bár leghíresebb egyéniségeink a század elején alkottak, ismert és nagy tehetségű operett-zeneszerzőink voltak a harmincas, negyvenes években is. A sorban előre kívánkozik - az utókor számára a Hyppolit, a lakáj című film zeneszerzőjeként is ismertté vált - Eisemann Mihály, akinek olyan "operett-slágereket" köszönhetünk, mint a János, legyen fenn a János-hegyen az 1931-es Fekete Pál című előadásból. A ma is dúdolt operettdalok jó része Lajtai Lajos nevéhez fűződik: Hétre ma várom a Nemzetinél, Csákányi László előadásában aratott sikert, 1941-ben pedig Honthy Hanna emelte magasra a Legyen a Horváth kertben című dalát. Ők már a szerzők egy új generációját képviselték, Lajtai épp csak megszületett, mikor Huszka Jenő már bemutatta első darabját.

A hatvanas évekre az operett már egyre kevésbé népszerű, az amerikai musicalek megjelenése - mely nagy hatást gyakorolt az itthoni zeneszerzőkre is - gyakorlatilag megpecsételte annak sorsát. A Farkas Ferenc és Kerekes János nevével fémjelzett generáció még megpróbálta megújítani a műfajt, de, igazi nagy operett siker már alig született.

Az operett azonban mára sem tűnt el, még ha fénye kissé megkopott is. A századforduló utáni időszak "slágerműfaja" volt, céljaként, pedig azóta is megmaradt az önfeledt szórakoztatás.

Lehet, a háború alatt és után a menekülés vágya vitte be a népeket az operettszínházba. De hogyan, mivel őrizte meg varázsát a Csárdáskirálynő ötven, hetven év múltán, Honthy Hanna után is, a rockzene és a legmodernebb musicalek korában is? Mert az operettben lehetett egy az egyben tündérmesét, csodát, valóságos karriertörténetet, gazdagságot, házasságot, boldogságot látni, és lehetett a fonákjáról nézve a mese, a csoda, a karriertörténet paródiájaként értelmezni. Lehetett azzal a hittel beülni a színházba, hogy ott egy mágikus erő felfüggeszti a társadalmi rend s a mindennapi élet törvényeit, de lehetett úgy is felfogni a színházat, hogy ott szabad mindaz, ami a mindennapi életben tilos vagy veszélyes: kritizálni, kigúnyolni a bürokráciát, a tábornokokat és a mágnásokat, az egész fennálló társadalmat. Mennyire igaz elvágyódás, és mennyire hamis illúzió a Csárdáskirálynő híressé vált dala