A Magyar Színház legfrissebb újdonsága Huszka Jenő 101 éves operettje. A 29 éves Bakonyi Károly a Földművelési Minisztériumból és a 27 éves dr. Martos Ferenc a Vallás- és Közoktatásiból vitt darabot a Népszínháznak. Az 1902. karácsonyi bemutatón akkora a dacos kuruc érdeklődés, hogy Porzsolt Kálmán színigazgató kérvényezi a Népszínház Bizottmánytól sorozatban adhatni a Bob herceget. A bérlőkre tekintettel mindaddig tilos volt évad közben heti háromnál többször játszani egyazon darabot. Pesten a Bob herceg az első százszor egymás után játszott előadás. A századik után a címszereplő Fedák Sári otthagyja a Népszínházat. Beöthy László a Király utcában átépítteti számára a mulatót. Így születik meg a Király Színház. Ugyancsak Huszka-operett (Aranyvirág) a nyitó darabja.

Haladó hagyományként tűzte most műsorára a Magyar Színház. Tudvalévő: a Népszínházba - a Rákóczi út és Nagykörút kereszteződésében álló zenés darabok játszására szakosodott intézetbe - költözött be fél évszázadra a Nemzeti Színház.

Sok minden történt azóta. A Nemzeti előbb megszűnt Nemzeti lenni. Halála után megvonták tőle a névhasználat jogát is. Titkon mindenki száműzött Learnek érzi magát azóta a Magyar Színházban, mintha elbitorolták volna királyságukat. Visszavettek múltjukból csipetet most. Ha nem megy nekik a Tragédia meg a Bánk bán: tudják alább is adni.

Huszka Bob hercege senki szemét nem szúrta volna a régi Magyarban. Rendeltetésszerűn vehették volna műsorukra. Ott jól tudták volna eljátszani, és fülét sem bántotta volna senkinek. Ott nem kellett volna bemikrofonozni a játszókat. A Magyarban nem kezdődött volna úgy az előadás, hogy A gárda, a gárda karénekesei megszólalásakor azt hisszük: rádióközvetítésből harsog a dalárda. A Magyar Színház eredetileg lényegesen tágasabb volt, magasabb karzatokkal. Mégis hallhatóan énekeltek benne az erre szakszerűen kiképzettek. Most a kis létszámú zenekart sem bírják hangerősítés nélkül áténekelni, noha a korrepetitor Fekete Mari módfelett álmos tempókat diktál, hogy betanítottjai képesek legyenek követni.

Nem az eredeti művet adják. És nem csak a lomha-lompos zenére gondolunk. A színlap tudatja: Csizmarek Mátyásnak, az ötvenes évek merőben humortalan vígjátékszerzőjének átdolgozását dolgozta át a színház. A szemérmes kiírás, miszerint az átdolgozást „felhasználták", azt jelenti, hogy házilag beleírtak a szövegkönyvbe meg nem gyulladó favicceket és gazdagították idétlen mondatokkal. (Csizmarekről csak annyit érdemes megjegyezni, hogy színpadi munkáinak babonából b betűvel kezdődő címet adott: A borjú, Bújócska, Balkezes bajnok, korábban 1933-tól a berlini Komische Oper karmestere volt.)

Csizmarekot föltünteti a színlap. Az eredeti szövegkönyv szerzőjét meg sem említi. Bakonyi Károly (1873-1926) a Nemzetinek több drámát is írt. Ha innen nem is, de ismerhetjük Kacsóh János vitézének librettistájaként. Martos Ferenc szerepel a kiírásban: az ő dalszövegeibe az ötvenes években Innocent-Vince Ernő mászott bele.

Aggasztó, hogy a Magyar Színház (ez az álruhás Nemzeti) félretéve hagyományait és a színházi hierarchián belül kiszabott feladatkörét egy kujon királyi kamasz estenkénti álruhás Londonban csavargásával próbálkozik. Tóth Sándor, a színház hősszerelmese több énekes szerepben helytállt eddig. Jól mosolyog, jóképű, nyalka, meglehetősen énekel, arra is jut ereje, hogy a szeme sarkából ironizáljon a helyzeten, miszerint ő most ebben a színházban a bonviván. Amikor az Állatkerti Színpad díszleterkélyére kilépett tizennyolcadik születésnapjának reggelén feszes fehér nadrágban, tiszti zubbonyban Sárdy János, mindössze 50 éves volt, de nem kellett kiigazítani a szöveget 21 évesre, mert elhihető volt tiszta ártatlanságáról, izzó kedvességéről, hogy még nem töltötte be a húszat. (Az oroszlánordítós szabadtérin Pomponiust Bessenyei Ferenc kujonkodta bivalyerős hangjával, áradó kedélyével. Egészen mellékesen jegyzem meg, hogy a statiszteriális kórusban Rózsahegyi Kálmán színiiskolájának növendékei iparkodtak. Közülük csak kettőre emlékszem: Sztankay Istvánra meg Sas Józsefre.)

A daljátéknak nevezett operett rendezője a tréfában nem ismer humort. Nincs megrendezve a darab, nincsenek megrendezve a jelenetek. A notabenéket, a színészi rögtönzéseket rendezte a rendező. Ami a színpadról látható és hallható: alacsony színvonalú. Nem az a baj, hogy a Magyar Színház a Bob herceget játssza. Nem az a baj, hogy a Bob herceget rosszul játssza. Az a baj, hogy ízléstelenül játssza. A színpadról kulturálatlanság dől le. És ennél még nagyobb baj, hogy a nézőtérről hálásan visszaárad a kapott leszázalékolt áru ellenértéke.

A Magyar Színház Bob hercege környezetszennyezés.

Agárdy Gábort kalaplevéve nézem. Valóságos színészeti ichtioszaurusz. Történelmi lelet. Egyszemélyes színészmúzeum. Így játszottak egykoron színházat a dali-társulatoknál. Nála raktáron van a mesterség minden tapsfakasztó fogása. Naftalinozott kiegészítő játékok. Préselt gesztusok. Aszalt humor. Spirituszból kikanalazott viccek. Nála látható Latabár Kálmán legtöbb tréfája, spätreflexe, másodhetes utánjátszásban. Fáradhatatlan kacérsággal mutogatja ó-lábát. Hasonló fáradhatatlansággal vadássza le valamennyi partnere valamennyi poénját. Mindezt ő tudja ma legjobban. Élvezi csinálni. Élvezik nézni.

Béres Ilona előkelően laza, ironikus, önironikus. Később átveszi a tréfás hangot. Fegyelmezetten fölveszi a kabátbélésből vagy paplanhuzatból készült ízléstelen jelmezt. Fölveszi azt a kontár parókát, amit a Népszínházban még a kóristalányok is benzinnel leöntöttek, gyufával meggyújtottak volna.

Fülöp Zsigmond természetes hangon beszél, és igyekszik kifele a színpadról. Jegercsik Csaba nem beszél természetes hangon, érzékelhetően rendezői utasításra.

Bejön Plumpudding, borbélyként. Rosszul tömött has. Rémes maszk. Agyonfirkált arc. Fejbúbján japános konty. Patologikus színészi rejtezkedés. Nem ér a nevem. Itt sem vagyok. Mégis tisztán frazíroz. Egy-egy bohócmozdulata mögött emberi súly sejlik. Jó ideje rontja már a színpadi levegőt, amikor villan a szeme. Az idétlen maszk mögött jelentős színész bujkál. Színházidegen szeme nem vetne szikrát. Nem öngyújtó, vagy kovakő, hogy szikrát lehessen ott csiholni. Az csak mélyről jöhet. Hosszú sérelmekből, sajgó sebekből. Akkut félreismertség hozhatja meg a koncentrációs színpadi szemlobbanást. A tehetség még a színházból fegyelmi úton kitiltottan is váratlanul lobbot vet. Nos, ez Őze Áron szeme volt. Első féléves osztályvizsgáján azt se tudtam, ki fia-borja: lenyűgözött a Varsói melódia hangversenyjelenetében, szöveg nélkül, roppant némajelenetben. Bonyolult közlésekre képesen, titkokkal súlyosan. Azóta várom nagy alakítását. Nem hiába, biztosan. Költőiség pislákolt szerelemtől kótyagos borbélyában. Megalázott irigység, beszorított agresszivitás látszott ki az agyonmaszkírozott, fejére ragasztott buta konty alól.

Mindebből arra következtethet a kedves olvasó: baj van. Korántsem. Nincsen baj. Nem történt semmi helyrehozhatatlan. Vannak rosszabb napjai az embernek. Akadnak rosszabb évei egy színháznak. A Hevesi Sándor téri színháznak ilyen rosszabb évtizede ez. Miért nincs mégsem baj? Mert fellép ennek a színháznak a neveltje is: Soltész Bözse, akit már láthattunk naivaként, komikus krampuszként. Láthattuk - igaz, nem itt, hanem a Maladype társulat Ionescójában és Ghelderode-jában tragikai ereje teljében, groteszknek, ijesztőnek, fajsúlyosnak, tartalmasnak. Soltész jön egy lelkes fickó, bizonyos Szabó Máté oldalán, és egyszeriben színészben gazdag, boldogabb színházi időkben érezzük magunkat. Soltész Bözse a Magyar színpadán dinamikus szubrett. Mint régen Fejes Teri meg Somogyi Nusi vagy Csákányi Eszter. Szubrett, vagyis a holdfaló primadonna mellett ő a női Sancho Panza. Az életerő. Az életkedv. Életismeret. Kitanult színészeti szaktudás. Minden ripacsi fortély ismerője. Mégsem szerepkört, hanem embert mutat. Eleven emberi jellemet, indulatokat tölt a formákba. Mintha nem is a Bob hercegben játszana. Bizonyságul elénekel partnerével a Lili bárónőből egy beillesztett kettőst. Táncolni is tud. A koreográfiai kliséket is dinamikusan adja elő.

A színház él. Vagy élni fog. Hat. Vagy hatni fog. Gyönyörűséget ad. Akarnokok nem pusztíthatják ki. Az igazi tehetség megtalálja a módját, hogy eljusson a nézőkhöz. Nem lehet minden színész mellé rendezőt adni, hogy agyoncsapja a színház költészetét.