A Marica grófnő meséje


1. felvonás

Egy Kolozsvárhoz közeleső erdélyi birtokon vállalt álnéven gazdatiszti állást Tasziló gróf, a tönkrement fiatal mágnás. Van egy kishúga, aki nem tud a család vagyoni összeomlásáról semmit. Tasziló meg is akarja tartani boldog tudatlanságában, és gazdatiszti fizetéséből akar húgának hozományt megtakarítani. Az erdélyi birtok a híres szép Marica grófkisasszonyé, aki nagy társasággal éppen ellátogat a kastélyba. Marica roppant unja a hozományvadászokat, és hogy szabaduljon tőlük, kitalált egy koholt nevű vőlegényt, báró Zsupán Kálmán személyében, és közhírré teszi, hogy eljegyezte magát vele. A mulatságos véletlen azonban úgy akarja, hogy egy ilyen nevű fiatal birtokos csakugyan él Kolozsvárott. Zsupán meglepve olvassa a saját eljegyzési hírét, és természetesen siet Maricához felvilágosítást kérni, sőt rögtön bele is szeret. Marica tehát rögtön az ellenkezőjét érte le annak, amit akart. Egy cigánylány még hozzá meg is jövendöli neki, hogy rövidesen bele fog szeretni egy igen előkelő gavallérba. Marica dacolni akar a jóslattal és elhatározza, hogy itt marad a kastélyában egyedül, mert itt nincs előkelő gavallér, aki veszedelmes lehetne számára.


2. felvonás

Tasziló egyre kínosabbnak találja a magára vállalt inkognitót, mert Marica barátnői nagyon kedvelik ugyan, de a társaságbeli urak félvállról bánnak vele. Mivel szerelmes Maricába, nagy lelki harcába kerül, hogy mégis otthagyja az állását. Erről az elhatározásáról levélben akarja egy meghitt barátját értesíteni. A félig megírt levél Marica kezébe kerül, aki a homályos mondatokból azt olvassa ki, hogy Tasziló egy szegény mágnás, aki ilyen trükkökkel akart az ő hozományához férkőzni. Különben is gyanús neki, hogy a gazdatiszt olyan feltűnően nyájas és kedves a kis Liza grófnőhöz. Marica hirtelen haragjában az egész társaság előtt hozományvadásznak bélyegzi Taszilót, akibe már kezdett beleszeretni. Mikor aztán kiderül Tasziló önzetlen testvéri szeretetből eredő egész terve, már úgy látszik, hogy minden késő, a szerelmesek örökre összevesztek.


3. felvonás

Tasziló nagynénje, egy kedves öreg hercegnő, tudomást szerez Tasziló esetéről. Felkeresi a kastélyban, és eloszlat minden félreértést. Tasziló elveszi Maricát, a kis Liza pedig Zsupán báró felesége lesz.

Furcsa lehet a színházszerető olvasónak a fenti cím, hiszen az operettet hagyományosan a könnyű szórakoztatás legandalítóbb műfajának illik tartani, mely műfaj parádés szerepeivel, káprázatos jelmezeivel és főként meseszerű fordulataival éppen a gondokról, az élet fajsúlyosabb gondolatairól való megfeledkezést segíti elő.
Maga Kálmán Imre, ki koncertpianistának készült, s már tizenöt évesen beiratkozott a Zeneakadémiára, hol Bartók Béla és Kodály Zoltán évfolyamtársa volt, egy alkalommal így fakadt ki barátai előtt: "Ha ez így megy tovább, én valami retteneteset csinálok... Operettet fogok írni!"
Az operett valami könnyelműségnek tűnt a fiatal zeneszerzőnek is, ki korábban szimfóniákról álmodozott. Ám a meséknek e csodás birodalmát, a „könnyelműségnek” ezt a naiv világát igen szigorú, sokszor komor való élet vette körül, mely valóságnak is megvoltak a maguk primadonnái, szubrettjei, bonvivánjai és táncos komikusai, szolgálói és kiszolgáltatottjai – ám e karakterek sokszor igen tragikus életfordulatokkal, gyakran igen drámaian élték meg sorsukat. S éppen ezért nem árt megjegyezni, hogy igazi, vérbeli operettet nem is lehetett volna anélkül írni, hogy a komponista ne ismerte volna, s méghozzá nagyon is mélyen, a valódi életet. Kálmán Imre a „könnyű műfaj” világhírű zeneszerzőjeként mindvégig birtokában volt ennek a tudásnak, s – bár könnyű kézzel írta slágereit – zenéit átitatja a humanista életbölcsessége és életigenlése is. A mese csak így, csak ezzel a többlettel adhat reményt és vigaszt.
Hősei, ezek a ma már panoptikum-figura szerűen fura, elrajzolt – sokszor kikarikírozott – arisztokraták, kiknek mindenük elúszott pár év mulatásai alatt, de akik megromlott erkölcsükkel is szentül hisznek a nemes eszményekben, ezek az álmos-álmodozó szolgák, pincérek akik saját nyomorúságukban is szeretve segítik át az urakat kalandjaikon, ők mind a valaha volt monarchikus magyar társadalom jellemző és akkor ismerős alakjai, ahogy a Marica grófnőben bárót mímelő hírlapíró, az intézői munkát vállaló gróf, a felkapaszkodott herceg, s maga Marica, a tűzrőlpattant, ám jólelkű bécsi dáma, ki éppen az álságos, hamis valóság elől menekül az udvarból újonnan vásárolt erdélyi birtokára. Tervezett nyugalmát azonban felforgatja egy váratlan találkozás, jó pár félreértés s egy igazi érzelem.
A Marica grófnő a magyar történelem egyik legkritikusabb időszakában, 1917 nyarán játszódik, egy évvel az I. Világháború vége, három évvel a trianoni békeszerződés aláírása előtt. A német nyelven íródott librettó eredetileg nem sokban utal minderre, ám tény, hogy a darab elkészültekor,1924-ben a cselekmény helyszíne, vagyis Kolozsvár is Romániához tartozik már, s azokban az években minden magyar művész is megpróbálta az egységet, az egység és összetartozás érzését visszaadni s megerősíteni – egy elmúlt társadalom eszményét megidézni verssel, regénnyel, operettel.
S mindez azért nem elhanyagolható ma sem, mert e „könnyednek” ítélt műfaj, s annak e legendás remeke, a Marica grófnő is száz kaccsal nyúlt s nyúlik a valóság felé, s képes a meséből fakadó utógondolatok s a legőszintébb és életszeretőbb érzések kimondására – az életet, a túlélés reményét, az emlékek tisztaságát s a remények bizalmát, a közös sors szenvedélyét, a szerelem mámorát mutatja s adja nekünk.

Csikós Attila
Író, dramaturg